Farkas Pál
A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanítója
(szentirat-ismeret, szentirat-fordítás, szerzetesi szabályzat – vinaja, meditáció, buddhista alaptanítások)
Gondolatfoszlányok egy esetleges megismerkedéshez.
Az elején mindjárt: sosem szerettem sem tükörbe nézni, sem fényképezőgép elé állni. Pedig sok-sok éven át csak magamat vizsgálgattam, még a környező világot is alig értem rá fölfedezni. Tehát vannak fönntartásaim a média minden formája iránt.
Valószínűleg szemérmes alkat vagyok, sok mindent az intim szférához sorolok, amit mások nem, például nem szeretek kevéssé ismert emberekkel együtt enni, az életemről mesélni nekik, vagy fizikailag túl közel kerülni hozzájuk.
Ami nem jelenti azt, hogy aztán nem vesztem bele a világba, hogy nem kalandoztam eleget más országokban, hogy nem érdekeltek helyek és emberek, hogy nem halmoztam túlzást túlzásra, amikor az kellett a megismeréshez. Komplikált lény vagyok, mint bárki más.
A szellemi útról és útkeresésről mesélni nekem olyan, mintha arra kérnének föl, hogy nyilvánosan szeretkezzek. Nem csak azt tudom, hogy ügyetlenné válok a rám zúduló fényben, hanem azt is vélem, hogy valami nemigen tud így megszületni, amihez éppen a bensőségesség áldása kellene.
Nehezen beszélek róla azért is, mert minden szó sokértékű, és így félreérthető és félremagyarázható. És nehezen hagyom, hogy rögzítsenek bármit az életemből, mert az már nem élet többé, az élet keletkezik és meghal minden pillanatban, és éppen így jó. Magam után legföljebb nyomokat hagyok, oly elmosódókat és finomakat, mint fecske szárnya a vízen: egy érintés emlékét valaki bőrén, egy hang rezdülését valaki fülében. Ami belőlem tovább él, észrevétlenül és szervesen beleszövődik majd az élet színes szövetébe, nem válik el tőle.
Keresni mindennél intimebb folyamat, mert az ember szegénységére mutat rá, törékenységére, kiszolgáltatottságára, és a szegény nem szívesen mutatkozik. Tán nem is szívesen beszél erről a szegénységről a jólétben, bár csöndes megértéssel és együttérzéssel gondol vissza rá.
Az élet maga a példa, a végigélt élet, a hozzáállás, a tartás, az egyenesség. Nem is annyira amit csinálunk, hanem ahogyan tesszük. Nem tudom, egyáltalán miről lehetne vagy lehet beszélni.
Kérdésekre persze tudok válaszolni. Igyekszem elkerülni, hogy hozzáértőnek látsszak, és megkísérlem, hogy becsületes maradjak a válaszaimban, ne játsszak se magamnak, se másnak. Régóta nem vagy alig teszek olyat, amit röstellhetnék, és tágra nyitom az ajtóm az előtt, aki kíváncsi, nincs takargatnivalóm. Amit meg merek tenni, el is merem vállalni.
A hitelesség érdekel, amikor a teljes személy ott áll saját élete mögött, bármennyire ismeri annak esetlegességét, változékonyságát, megfoghatatlanságát. Amikor tudja, hogy nemsokára el kell engednie, és ettől szeme sem rebben. A bátorság érdekel, amelyet nem ijeszt keletkezés és nem rettent elmúlás, nyugodt derűvel figyeli az élet különös-szép játékát, nem szab feltételeket és nem aggodalmaskodik. Az érdekel, hogyan magyarázható meg embereknek, hogy értékeljék és teljes szívvel éljék azt a különös lehetőséget, amit úgy nevezünk: élet.